Megannyi elemzést, összegzést és szakértői véleményt olvastam a napokban arról – akár szakmai, akár félig lélektani állapotokat is figyelembe véve – hogy vajon mi okozta a magyarok számára azt az eufóriát, amellyel a horvát labdarúgó válogatottat kitüntettük így a vb döntő idejére, és már az azt megelőző néhány mérkőzésen is.

Miután nem vagyok sem pszichológus, sem sporttudományi – sportlélektani elemző, csak a magam által is átélt – kissé érthetetlen – büszkeségre tudok hagyatkozni, amikor próbálom felidézni a nem oly régi érzést és belegondolni abba, ami emiatt történt, és ami kihat jó sokáig.

Előre bocsátom, hogy semmilyen más alkalomkor nem nézek focit, csakis világ és/vagy Európa bajnokságokat, mert ezeken az eseményeken láthat – szerintem – az ember olyan szintű focit, ami annak is nevezhető. (Természetesen nem egyszer próbálkoztam pl.magyar bajnoki mérkőzések megtekintésével is, de 5-10 perc alatt az élettől is elment a kedvem.)

 Egerben is megtelt a szurkolói zóna a Végvári Vitézek terén

A vb csoportmérkőzései alkalmával elkezdtem nézni az argentin-horvát mérkőzést, előbbieknek szurkolva, de a meccs közben rájöttem, hogy „én nem is ezeknek szurkolok, hanem a horvátoknak”. Annyira megkapó volt az a gyönyörű, színészkedéstől, sallangoktól mentes, tiszta és őszinte játék, amit produkáltak, hogy rögtön a szívembe lopták magukat. Nem beszélve a kis Modricról, aki a maga 170 centijével sem, olyan focit mutatott, amilyet még sosem láttam (pedig mint írtam, mindig csak élfocit nézek). De Lovrentől, Mandzukicen át Rakiticen, Rebicen és a kapus Subasicon keresztül mind-mind olyan szellemiséget képviseltek, ami a mi mélységesen kiábrándult magyar szurkolói lelkületünkhöz, mentalitásunkhoz igenis hatalmas mértékben passzolt és tökéletesen azonosulni lehetett azzal a komplex látvánnyal és érzéssel, amit a horvát válogatott játéka jelentett.

Őszinte öröm Mandzukicon, pedig "csak" a második hely jutott

Aztán a döntőig tartó menetelésben mi magyarok ezt az érzést erősítettük egymásban, már-már mi is horvátok lettünk, magunkénak kezdtük érezni a sikert, az országot, az államfőt – aki szintén a szimpátia mintapéldánya – és mindent, ami piros-fehér kockás.

Az egészben a legérdekesebb, hogy hiába kapott ki az általunk mélyen favorizált csapat, hiába lettek „csak” másodikak, az icipici csalódottságot rögtön felváltotta ismét a büszkeség, újra eszünkbe jutott, hogy ez hatalmas eredmény, sokaknak a horvátok az igazi győztesek és csak így tovább. Felmerül a kérdés, hogy magunkkal miért nem vagyunk ilyen elnézőek? Az „idegeneket” miért könnyebb lazán kezelni, és hamar pozitívan látni?

Igen, magunknak sokkal több és nagyobb csalódást szoktunk okozni a foci terén, és valójában a horvátoktól kaptuk meg azt a játékot, amit és ahogy a mieinktől szeretnénk látni. A lelkesedést, a küzdést, a tiszta focit. Elfelejtettük, hogy ők mind világszínvonalú játékosok, elfelejtettük, hogy baromi sokat keresnek, mert jól játszottak és látszott, hogy nem a pénz hajtja őket.

Százezrek köszöntötték a válogatottat Zágrábban

Tegnap irigylésre méltó volt a horvát nép, akiknek a jelentős hányada részesülni akart a csapat sikerében és köszöntötték Zágrábban kedvenceiket, meg a mi kedvenceinket…

MG

Indexkép: Origo.hu